A sorozatgyilkos gyémánt 

A drágakövek ősidőktől fogva elbűvölő hatással vannak az emberre.

A gyémántot titokzatos megjelenése, gyönyörű színei, különös szikrázó csillogása teszi becsessé, de ritkasága, keménysége, tartóssága még inkább növeli értékét. Természetes szépsége, keménysége sugallta azt a hiedelmet, hogy természetfeletti eredetű, századokat túlélt kövek köré regényes történetek is szövődtek.

Honnan is származik a neve?

A görög „adamasz” szóból, melynek a jelentése „törhetetlen”.

Vegyjele a C, az egyelten drágakő, amely csak egyelten elemből állna. Értékét 4C alapján határozzuk meg:

Colour (szín)

Clarity (tisztaság)

Carat (tömege karátban)

Cut (csiszolás)

Jótékony hatásával már az ókorban is megismerkedtek, kiváltságosok viselhették gyógyító hatása miatt és nem kevésbé hatalmi szimbólum is volt.

A lélek őrzője és segít mindig tisztán és önállóan gondolkodni, segít depressziónál és szorongásos állapotnál, nagyon erős hatással van a kiválasztó szervekre, és csak sorolhatnám megannyi erejét, de mint minden szabályt kivétel erősít, írnék egy hírhedt gyémántról, Hope-ról:

A legenda szerint Sita szobrát díszítette, ám egy  tolvaj ellopta, ezért Sita haragja lesújtott minden későbbi tulajdonosára.
Ami biztos, 1668-ban egy indiai férfi Velencébe vitte és eladta egy Morosini nevű patríciusnak, akit nem sokkal később egy kocsmai verekedésben leszúrtak.

Ezután egy Tavermier nevű francia gyémántkereskedő vette meg, akit egy indiai útja során vadkutyák marcangoltak halára. A következő gazdáját, Touquetet Bastilleban végezték ki, a kő XIV. Lajoshoz került, aki szív alakúra csiszoltatta, és aktuális szeretőjének ajándékozta, de később a király hűtlenséggel vádolta meg és száműzte. A királyi pár 1793-as lefejezése után ékszereiket elrabolták, így a gyémántnak is nyoma veszett.

1820-ban egy londoni árverésen bukkant fel legközelebb, Henry Hope, a gazdag bankár szerezte meg, és nevét is adta az ékszernek, hiszen mind a mai napig Hope-gyémántként ismerjük, ha nehéz is elhinni, neki nem hozott szerencsétlenséget. Tőle II. Abdul Hamid, az utolsó török szultán vásárolta meg, akit pár hónappal később egy puccs során eltávolították trónjáról, Szalonikibe menekült, a követ segítőjének ajándékozta, akik egy családi kirándulás során szakadékba zuhantak mindannyian életüket vesztették.

A kő következő gazdája Igor Kanitovszkij orosz herceg lett, ő sem végezte azonban szerencsésebben, mint a korábbi tulajdonosok, ugyanis hamarosan meghalt egy párbaj során, amit a szeretőjéért vívott, akinek a követ ajándékozta. Szeretője jobbnak látta, ha hamar megszabadul az ékszertől, ezért eladta egy Montez nevű spanyolnak. A férfire azonban hamar lesújtott az átok, ugyanis nem sokkal a vásárlás után elsüllyedt a hajója, ő maga pedig a tengerbe fulladt. A gyémántot egy búvár a felszínre hozta, így tovább szedhette áldozatait.

A híres párizsi ékszerész, Cartier szerezte meg, de ekkora már annyira rossz híre volt a kőnek, hogy nehezen tudott rajta túladni, Washington Post tulajdonosa feleségének vásárolta azzal a feltétellel, ha fél éven belül szerencsétlenséget hoz, Cartier köteles visszavásárolni. Csak hat hónap telt nyugodtan, majd fiukat halálra gázolta egy autó, lányuk pedig bánatában öngyilkos lett. Haláluk után 1947-ben New York-i gyémántkirály, Harry Winston kaparintotta meg, és kiállította. Itt látta meg a legendás hajómágnás, Onassis felesége, aki azonnal beleszeretett, megállapodott Winstonnal, hogy öt éven belül köteles visszavásárolni, ha az ékszer rájuk is bajt hozna. Ez meg is történt, amikor a pár házassága megromlott.

Érthető, hogy Winston ezután veszélyben érezte az életét és a javait, és igyekezett minél hamarabb megszabadulni a veszedelmes ékszertől. Vevőt ezek után nem talált rá, ezért a Smithsonian Intézet rendelkezésére bocsátotta – hivatalosan kölcsönadta -, ahol ma is ki van állítva.

Úgy tűnik, a kék gyémánt befejezte ámokfutását, ugyanis békésen pihen a Nemzeti Drágakőgyűjtemény darabjaként, golyóálló üvegben őrzik, hogy a gyémántot védik ezzel, vagy a látogatókat, azt nem tudom, de azóta nem hozott bajt senkire.